Dobos Attila a hatvanas évek egyik legsikeresebb slágerszerzője és énekese volt itthon, ám karrierje megszakadt, amikor feleségével együtt külföldön maradtak. A fogorvosként, tévés műsorvezetőként és hetilap-főszerkesztőként is tevékenykedő zeneszerzővel arról beszélgettünk, hogy miért van hiányérzete a legnagyobb slágereivel kapcsolatban, mi a közös benne és Bolgár Györgyben, és hogy milyen fordulattal tért vissza sok év után a zenéhez.

Volt nálunk nemrég egy összeállítás a beatkorszak legjobb magyar dalaiból, amelyen két szerzeménye is helyet kapott (Ha egy fokkal szebb az ördögnél, Nem kell). Ön mely dalait tartja a legfontosabbaknak?

Hát ez a két dal egyáltalán nem volt sláger. Azt figyelem meg, hogy olyan régen voltak már ezek sajnos, hogy akik a mai generációból érdeklődnek a korszak iránt, sokszor "mellényúlnak", és nem az igazi nagy slágereket fedezik fel. Én a következőket tartom a legnagyobb slágereimnek: Isten veled, édes Piroskám; Annál az első ügyetlen csóknál - ezeket Aradszky László énekelte. A boldogságtól ordítani tudnék, Kövek a vízparton, Rózsák illatozzatok, Nyári zápor - ezeket én adtam elő. Aztán Mary Zsuzsinak írtam a Mamát, illetve Harangozó Teri énekelte a Minden ember boldog akar lenni című számot, majd a Minden nap, mikor eljön az estét. 1985-ben - hazatérésem után - még megírtam a Se veled, se nélküled című slágert az Interpop fesztiválra, de aztán abbahagytam a slágerszerzést.

Hogy nézett ki a hatvanas években egy szerző élete?

Mindig volt egy szövegíró társam: először S. Nagy István, aztán pedig Szenes Iván lett a párom, akivel rendkívül jól tudtunk együtt dolgozni. Amit vele írtunk, az szinte mind sláger lett. Éjszakánként dolgoztunk: én ültem a zongoránál, ő feküdt a kanapén és gondolkodott, nekem meg újra és újra kellett játszanom a dolgot.

Ittak közben legalább?

Nem ittunk, egyikünk se volt ivós, pedig adná magát a dolog. Ma már biztos így csinálnám. [nevet] Ez volt tehát éjszaka, nappal pedig bemutattam a dalokat az énekeseknek, korrepetáltam őket, illetve gyakran jártam a rádióba vagy a lemezgyárba. Ilyen összevissza élet volt ez.

Mikor jött rá, hogy tud énekelni?

Lehet, hogy furcsa, de nekem az éneklés még a dalszerzés előtt jött. Tizennyolc éves koromban a Pillangó utcai munkásszállón játszottam a zenekarommal, ahol minden szombaton élő zenés klubest volt. Ott a zongorázás mellett énekeltem is. Akkor már figyeltük a nyugati modern könnyűzenét: Paul Ankát, Elvis Presleyt, Bill Haleyt, hallgattuk a luxemburgi rádiót. Engem eléggé bosszantottak az előttem lévő magyar generáció slágerei: Hollós Ilona, Kovács Erzsi, Németh Lehel, Záray-Vámosi. Én tiszteltem a tehetségüket és a karrierjüket, hiszen igen nagy sztárok voltak, de amikor folyton az ő slágereiket kérték tőlem, egyszer felcsattantam, hogy öt perc alatt írok ezeknél jobbat. És tényleg, leültem a zongorához és megírtam, szóval mérgemben lettem zeneszerző. Ott tanultam meg fül után a harmonizálás alapjait.

Mi volt a különbség az előző generáció és az önök zenéje között? Hogy önök már gyorsabban játszottak?

Igen, korábban a lassú slágerek voltak divatosak. Aztán egy időben bukkant fel a beat és az újabb populáris zenék: az előbbit az akkor alakult fiatal zenekarok képviselték, lásd Illés, Metro, Omega és a többiek. Én voltam az, akinek nem jutott zenekar, mert pesszimistán ítéltem meg a zenekarok sorsát, úgy láttam, hogy nem tudnám egyben tartani, ha nem tudom folyamatosan ellátni munkával a tagokat. Payer András, Havasy Viktor és én lettünk ebből a generációból azok, akik a Magyar Rádió részére komponáltunk. Ha ott elfogadták a szerzeményeinket, akkor kiosztották egy hangszerelőnek, aki meghangszerelte a Stúdió 11 zenekarnak, majd megkapta a dalt egy énekes, és nekünk már semmi beleszólásunk nem volt. Ez sajnos azt eredményezte, hogy a szívem hiába dobogott a legkorszerűbb nyugati zenék iránt, a hangszerelők az előző generációhoz tartoztak, és egészen mást csináltak a dalaimból, mint amit én szerettem volna. Bennem tudathasadást is okozott, hogy ezek a dalok nem úgy szóltak, ahogy én elképzeltem, úgyhogy ha ezek nagy slágerek lettek, az mindennek dacára történt. Például A boldogságtól ordítani tudnék egy olyan modern gitárdallammal indul, amire még megkértem a hangszerelőt, hogy tegyen bele, mert utána már a hagyományos stílusban folytatódik. Egy ilyen öszvér lett belőle


A beadott dalai közül mennyit fogadtak el?

Mindannyian rengeteg visszautasítást kaptunk, hiszen a rádió vezetői élet-halál urai voltak a könnyűzenében, és gyerekként bántak velünk. Kicsit le is nézték, amit mi ott összeügyetlenkedtünk, úgyhogy sok, jobb sorsra érdemes számom maradt a fiókban, legalább kétszer ennyi nagy slágerem lehetett volna, ha nem így történik. De mondom, ezt mindenkivel megcsinálták, Szörényi Leventével ugyanúgy, mint velem. Aztán a dalokat még engedélyeztetni kellett a Sanzonbizottsággal is, amely letilthatta a neki nem tetsző számokat. Ahogy a dal kikerült a kezemből, onnantól kezdve már semmi dolgom nem lehetett vele, a felvételekre be sem hívtak, mert ott a szerző már nemkívánatos elem volt.

Ha már említette Szörényit és a beatzenekarokat, velük milyen viszonyban volt? Mégiscsak más stílust képviseltek.

Az lehet, de mi ettől még baráti viszonyban voltunk. Néha előfordult, hogy összekötődtek az útjaink: mindig nagy örömömre szolgált, ha valamelyik beatzenekar játszotta el egy szerzeményemet, mert ők úgy játszották, ahogy én azt elképzeltem. Volt például a Kövek a vízparton című slágerem, amit egy kitűnő formáció játszott fel bérmunkában, ami az Illés és az Omega tagjaiból állt, a zongoránál Presser Gáborral. Ezért is lehetett sláger, mert ők játszottak rajta. Aztán volt az Albérlet az emeleten című dalom: engem a későbbi munkásságom miatt nem kötnek a magyar rockzenéhez, pedig ez egy jó kis rock and roll szám volt. Ezt a Szörényiék kísérték, bár ragaszkodtak hozzá, hogy a nevüket ne írják oda, hiszen ők bérmunkában vették fel, és ez a felvétel is kitűnően sikerült. Egyébként ennek a számnak köszönhettem, hogy énekes lehettem: én ugye már korábban énekeltem, de nem kaptam meg az énekesi engedélyt, úgyhogy eleinte csak zeneszerzőként működhettem. A számot tehát az Illés együttesnek osztották ki felvételre, amelyen nekik köszönhetően jelen lehettem. Levente viszont nem volt hajlandó ráénekelni az alapra, és mondta, hogy ő eljátssza ugyan, de énekelje az Attila. Nekem nem kellett többször mondani, odaperdültem a mikrofonhoz és elénekeltem én. Lényeg az, hogy ahogy egyre népszerűbb lett a dal, úgy kaptam egyre több felkérést, és végül megkaptam az engedélyt is. Sajnos mi abba születtünk bele, hogy mindenhez engedélyt kellett kérni. El nem tudom mondani, mennyi felesleges, piti küzdelmet jelentettek ezek a dolgok akkor, de nekünk az volt a természetes.

Végül ön is megtapasztalhatta, milyen az élet a szabad világban, hiszen 1970-ben Mary Zsuzsival külföldön maradtak. Igaz, hogy utána be is tiltották a dalait?

Aki disszidált, azt gyakorlatilag kiátkozták itthon. Nekem letörölték a rádiófelvételeimet, a hanglemezgyártó vállalat pedig visszavonta a boltokból a lemezeimet, és bezúzták őket.

Szőnyei Tamás Nyilvántartottak című könyvében idéz egy III/III-as jelentést, amelyből kiderül, hogy a magyar kultúrpolitikát nagyon rosszul érintette, hogy önök disszidáltak, és a politikai rendőrség az édesanyján keresztül próbálta önt hazahívni.

Hozzám ebből akkor semmi nem jutott el. Én csak azt tudom, hogy édesanyámat hét évig nem engedték ki külföldre, hogy meglátogasson. Aztán ő nagyon súlyosan megbetegedett, és bement könyörögni a belügyminisztériumba, hogy legalább egyszer az életben még hadd láthasson engem, és ezek a szemetek erre orvosi igazolást kértek tőle arról, hogy halálos beteg. Megkapta, és végül hét év után erre kiengedték. Arról nem mesélt, hogy őt bárki is megpróbálta volna megkörnyékezni a belügytől, de ez biztos informális úton történt, nem hivatalosan keresték meg. Az pedig tény, hogy ő lett volna a legboldogabb, ha hazajövök, magától is könyörgött ő emiatt épp eleget.

Önök mindketten sztárok voltak itthon, miért döntöttek mégis úgy, hogy külföldre mennek?

Rosszulesik, amikor azt mondják, hogy azért mentünk el, mert nekünk több pénz kellett volna, meg ilyen marhaságok. Én mindig is tíz körömmel ragaszkodtam a hazámhoz, és egyáltalán nem jókedvemben mentem el innen. Volt egy rosszul sikerült ifjúkori házasságom, még a Mary Zsuzsi előtt, ami nem tartott még egy évig sem. A volt feleségem apja jogtanácsos volt, és a válás után szemet vetettek a szerzői jogdíjaimra, mert kitalálták, hogy az "közös vagyon", mert a jogszabályban is úgy van, hogy minden, amit a házastársak a házasság alatt "szereztek", az annak számít. A bíróság simán ellenem ítélt, és mindenből ki is forgattak, de ráadásként a legnagyobb slágereimről nem tudtam bebizonyítani, hogy nem a házasság alatt szereztem őket, ezért az ítélet szerint horribilis összeggel tartoztam, a négyévi jövedelmem felével. Mindezt két héten belül kellett volna visszafizetnem. Rettenetesen el voltam keseredve, ráadásul minden bajomnak a zeneszerzés volt a fő oka. Azt gondoltam, hogy törjön le a kezem, ha még egy kottafejet is leírok az életben. Kiszámoltam, hogy ha továbbra is olyan tempóban írom a vidám slágereket, és mindent félreteszek, az öt év, amíg mindent letörlesztek. De abban a lelkiállapotban én nem tudtam már komponálni sem, és úgy éreztem, földönfutó leszek halálomig.

Meddig bírta tartani magát ehhez a fogadalmához?

Ez a téma már nem volt aktuális Németországban, ahol összesen tizenöt évig éltem, és fogorvosként dolgoztam. Már korábban is dolgoztam fogorvosként Gödöllőn, de nem kaptam engedélyt arra, hogy Budapesten praktizáljak: "Dobos elvtárs, maga nem arra kapta a diplomáját, hogy Budapesten gyógyítson." Ezért a két év kötelező gyakorlat után felmondtam az állásomat Gödöllőn, és pont akkor jöttek a zenei sikerek, úgyhogy inkább minden energiámat a zeneszerzésre fordítottam. Németországban viszont fogorvosként dolgoztam.

Nem is próbáltak meg kint zenei karriert csinálni?

Dehogynem, felkerestünk kiadókat, lemezcégeket, ahol próbaéneklést tartottak, akkori német slágereket kellett énekelnünk Zsuzsival. Csakhogy mi nem azért voltunk sikeresek, mert olyan briliáns hangunk lett volna: a könnyű műfajban előny, ha jó a hangja valakinek, de nem ez a döntő, hanem az egyéniség és a színpadi kisugárzás, hogy át tudja-e adni a dalt a közönségnek. Egy színész sem attól lesz jó, hogy szépen zeng a hangja. Ezért is tartom nevetségesnek például a Voice című műsort, amiben a zsűritagok háttal ülnek a versenyzőnek, és hallás alapján próbálják megállapítani, kiből lehet jó énekes. A németeket tehát a hangom nem győzte meg, Zsuzsiról pedig ott derült ki, hogy három hónapos terhes. Úgyhogy elkezdtem dolgozni fogorvosként, sok munkám lett, Zsuzsi pedig csalódottnak érezte magát, mert karrier helyett otthon volt a babával. Akkor egy kis városkában éltünk, de ő nagyobb városba vágyott, így kerültünk Düsseldorfba a hat hónapos kisbabánkkal, ahol néhány fogorvosi állást hirdettek meg. A szállodából felhívtam Klapka Györgyöt, akit ismertem még itthonról, és ő meghívott bennünket magához. Én másnap elmentem állást keresni, Zsuzsiék pedig ott maradtak nála. Mire visszamentem, már nem volt feleségem. Én azt hittem, hogy ott halok meg helyben, mikor ezt kézen fogva bejelentették nekem. Attól kezdve már csak a gyerekért harcoltam, de azt könnyen adta. Egy idősebb magyar néni segítségével magam neveltem München környékén, ott találtam fogorvosi állást. Ugyan ki gondolt volna ilyen körülmények között egy zenei karrier építésére?

Az utóbbi években önt nem zeneszerzőként ismerhette a közönség, hanem inkább onnét, hogy újságot indított, és műsora volt a Budapest TV-n.

Kiadtam egy Nemzetőr című újságot, miután a külföldi tartózkodásom alatt rengeteg honvágy gyülemlett fel bennem, és ott, az idegen közegben jöttem rá, hogy én mennyire magyar vagyok, és mennyire nincs is nekem semmi keresnivalóm ott kint. Ezért kezdtem el egy ilyen hazafias újságot, amit egyesek rosszindulatúan nácinak vagy szélsőjobboldalinak bélyegeztek, noha ők a kezükbe sem vették ezt. Szerintem jóindulatú, becsületes, igazságkereső újság volt, messze elkerülve a szélsőségességet vagy az antiszemitizmust. Nyolc évig működött ez az újság, de a legutolsó kormányváltásra már elpártoltak, mert az olvasókat már nem érdekelte az ellenzéki hang. Meg kell, hogy mondjam azonban, hogy nekem is elegem lett a politikából. Az én igazi hivatásom a zene.

Az újságból lett aztán a tévéműsor?

Ismertem a Budapest TV tulajdonosát, akinek nagyon tetszett az ötlet, hogy csináljunk egy olyan tévéműsort, ahol átvesszük ugyanezt a szabad, beszélgetős hangot. Vérbeli amatőr voltam abban is, mint a zeneszerzésben, és azt képzeltem el, hogy mindenről lehessen ott beszélgetni.

Ön volt a Budapest TV Bolgár Györgye.

Igen, de azzal a különbséggel, hogy én csak beszélgetnék, és inkább hagynám, hogy a másik mondja el a véleményét, hadd szóljon a másik hang is! Ez éppen a demokrácia alapelve. Egyébként a kedvencem az ő műsora, az autóban az egyes gombra van programozva, pedig nem vagyok baloldali, mint ahogy jobboldali sem, hanem csak igazságpárti. De szeretem ebben a rádióban azt, hogy kimondja, amit gondol, még ha nem is mindig értek egyet vele. Átsüt, hogy milyen meggyőződéssel mondják a telefonálók a dolgaikat, pedig senki nem kényszeríti őket. Hát ez volt az én műsorom is. Két éven át csináltuk - ma is csinálnám, ha valaki hívna.

Hogyan találkozott újra a zenével?

Miközben fogorvosként dolgoztam, írogattam magamnak dalokat a kisszobában, és elkezdtem járni egy operaénekeshez, akitől operaéneklést tanultam. Akkor még magam sem tudtam, miért, de a sok slágerszerzés után itt tanultam meg, hogyan kell egy operaénekesnek komponálni. Egyik este a kandalló előtt ültem, amire mindig is vágytam, és meditáltam. Sokadszorra tettem fel magamnak a kérdést, hogy vajon helyes-e az út, amin én járok, és hogy nem követtem-e el hibát, amikor disszidáltam, és elbújtam a zenei tehetségemmel az emberek elől. Én már akkor régen az istenkereső utamon jártam - és tényleg végigfutott a hátamon a hideg, amikor belegondoltam, hogy az Isten szörnyű büntetést fog rám mérni, amiért elkótyavetyéltem a rám bízott tehetséget. Hiszen jó fogorvos voltam, de az egy szakma, amit meg lehet tanulni, a zeneszerzés viszont nem ilyen. Imádkozni kezdtem a Jóistenhez, hogy adjon nekem még egy esélyt és ihletet, hogy egy nagyszerű művet írhassak. Végül kitettem a zongorámra Az ember tragédiáját, hogy egy operát írjak belőle. Mert ehhez a magasztos műhöz csak ez az egy műfaj illik. És ahogy az angyalok karát olvastam, hirtelen megjött az a sugallat, amire annyira vágytam. Nem tudtam olyan gyorsan írni, mint amilyen gyorsan jöttek a zenei gondolatok, mindig lemaradtam. Ettől kezdve együtt keltem és feküdtem Az ember tragédiájával, mely betöltötte az életemet. Sokévi munkámba került, de végül sikerült befejeznem. (Az operából meghallgatható részlet itt, és itt.)

De ön azelőtt nem foglalkozott operával, ugye?

Biztos voltam benne, hogy emiatt nem is fog senki komolyan venni, mert ugye már az is furcsaság, ha egy fogorvos slágereket ír - de aztán az, hogy egy rendes operát írjon, már igazán képtelenség. Úgyhogy csináltam saját költségemre egy bemutató lemezt Ausztriában, amin szintetizátorral kísértem azokat a csodálatos művészeket, akik a hangjukat adták hozzá. Közülük sokan - például Sinkovits Imre vagy Palócz László - nem is élnek már. Beadtam én ezt a lemezt az égvilágon mindenhova, de még csak választ sem kaptam rá. Nem csodálkoztam ezen, mert tudtam, hogy itthon vagyok.

Na de végül is a mű bevégeztetett, ön megcsinálta, ami feladata volt vele, innentől kezdve milyen hatása lehet még rá?

Én idestova 72 éves vagyok, az én koromban az ember már ne dobálózzon az évekkel. Nyolc éven át szerkesztett újságom tönkremenése intő jel volt számomra, hogy most már tényleg azt csináljam, ami az én igazi hivatásom. Elővettem tehát a fiókban pihenő darabomat és nagy elszántsággal elküldtem Kesselyák Gergelynek, a Miskolci Operafesztivál igazgatójának. Ennek az lett az eredménye, hogy ő a 2014-es fesztiválon - Madách Imre halálának 150. évfordulóján - saját vezényletével fogja bemutatni Az ember tragédiája operát. Én mindig is tudtam, hogy egyszer be fogják mutatni az operámat, csak abban nem voltam biztos, hogy ezt még megérem. Egyébként egy dallamos népopera ez, amely egyesíti magában a musical popularitását az opera zenei igényességével. Egy Belcanto stílusú "rendes" opera, a példaképeim - Verdi, Puccini és Mozart - nyomán. Az alapeszméje is az, ami Madáché: "amint az ember Istentől elszakad s önerejére támaszkodva cselekedni kezd, mindenütt megbukik."

forrás:http://www.quart.hu/quart/interju/20130131-interju-dobos-attila-zeneszerzo-enekessel.html

Válasz