Életének 87. évében hunyt el Szenes Iván író, dalszövegíró, zeneszerző, érdemes művész. Pályatársai szerint zseni volt, amihez nyúlt, abból sláger lett .
tatisztikák szerint Magyarország egyik legtöbbet játszott szerzője.Könnyebb számbavenni, kinek nem írt dalszöveget, mint azt, kinek írt. Nevéhez kötődik például a Nehéz a boldogságtól búcsút venni, a Nemcsak a húszéveseké a világ, az Isten véled, édes piroskám, a Kislány a zongoránál vagy a Tölcsért csinálok a kezemből

Szenes Iván képes volt előre verset írni megzenésítésre, de arra is, hogy kész dallamra alkosson szöveget. "Bármikor tudott rögtönözni egy verset, de mindig azt mondta, neki olyat kell írnia, amit az emberek meg is jegyeznek. Erre az egész életműve példa; nagyon kevesen vannak a szakmában, akik ilyen emlékezeteset alkottak"

Legendás munkakapcsolat fűzte Hofi Gézához, akinek olyan, szállóigévé váló szövegeket írt, mint például a "Lazítani, próbálj meg lazítani! ... Kell egy kis áramszünet". Nevéhez fűződik a "Kicsit szomorkás a hangulatom máma" is.
1945-1948 között köztisztviselő, 1948-1949-ben a Világosság című lap munkatársa, 1949-1950-ben a Fővárosi Népszórakoztatási Intézet, 1951-1956 között a Vidám Színpad dramaturgja. 1956-1961-ben az Országos Cirkusz Vállalat varietéosztályának és szabadtéri színpadainak művészeti vezetője. 1961-1979 között a győri Kisfaludy és a József Attila Színház dramaturgja. 1979-től a Vidám Színpad dramaturgja, kabarék szerkesztője, menedzsere - összegzi életútját a Wikipénia szócikke.
Szenes Iván családi hagyomány folytatója. Édesapja, Szenes Andor író, színpadi és slágerszerző, nagybátyja, Szenes Béla író, újságíró. Unokanővére, Szenes Hanna mártírsorsú költőnő. Felesége, Kornai Marianne (Kornay Mariann) színésznő, lánya, Szenes Andrea riporter, korábban az MTV alelnöke.

Válasz

Egy teljes nemzedék életérzéseit ragadta meg dalaiban, melyek közül egy-egy találó mondat vagy cím azóta is sokszor idézett szállóigévé vált. Slágerei egy ellentmondásos korszak mementói: Kicsit szomorkás a hangulatom máma, Nem csak a húszéveseké a világ, Isten véled, édes Piroskám, Kislány a zongoránál, Úgy szeretném meghálálni, Gondolj apádra, Kell egy kis áramszünet, Hosszú az a nap, Nehéz a boldogságtól búcsút venni, Egy tisztes őszes halánték, Tölcsért csinálok a kezemből, Add már, Uram, az esőt. Szenes Iván idén 85 éves.

Hogy lehet elkapni az élet fontos mozzanatait, nagy pillanatait egy dalban úgy, hogy abból sláger szülessen?
– Ennek megvan a titka.

Engem pont ez a titok érdekel.
– Ha tudnám sem mondanám el, de sajnos nem tudom, pedig sokat gondolkoztam rajta. Én beleszülettem az egészbe, már hatéves koromtól kezdve többet voltam Honthy Hanna öltözőjében, mint más gyerek a játszótéren. És persze van egy vitathatatlan szakmai tudásom is, bár utálom ezeket a nagyképű szavakat. Tény, hogy mindenkinél több slágert írtam. Talán a mentalitásomnak köszönhető ez a siker, hogy mindig is az ideszakadt tízmillió ember egyikének éreztem magam, akikkel együtt dobban a szívem. Nemrég ment a Szenes Turné című műsorom, és ott ültem a nézőtéren. Játszották a dalaimat, az emberek énekelték, és velük együtt én is. Önfeledten tapsoltam a saját művemnek, ami nagy ízléstelenség, de képzelje, annyira eggyé tudtam válni a közönséggel, hogy elfelejtettem: ezeket tulajdonképpen én írtam. Szent meggyőződésem, hogyha (dúdol) erre a zenére akkoriban azt írom, hogy „olyan szomorú a hangulatom néha”, akkor nem születik belőle sláger. A „szomorkás” szót addig nem is használták dalszövegekben, vagy a „máma” kifejezés felélesztése is újítás volt a részemről. Tudtam, hogy meg fognak támadni a vélt magyartalansága miatt, de addigra már rég fel voltam készülve a különböző Ady-versekből, és klasszikus irodalmi példákkal bizonyítottam a „ máma” szó magyarságát és létjogosultságát. Néha a makacsság sem hátrány.



Amikor nekilát egy dalszövegnek, már érzi, hogy ez most nagyot fog szólni?
– Igen, de sokszor a véletlen a főszereplő. Kaptam egyszer egy megrendelést, hogy a rádió szilveszteri műsorába írjak egy dalt Darvas Ivánnak. Mivel utálok egyedül dolgozni – e tekintetben Molnár Ferenc tanítványa vagyok, akinek szintén fontos volt a közönség reagálása és a társszerző mint első közönség –, felhívtam Lovas Robit, és vázoltam mi vár ránk. Aznap kedves délutánom volt, egyik kedvenc íróm novelláját olvastam.
A novellában egy férfi udvarol egy lánynak, aki megcsalja, mire a férfi kirúgja. Húsz év múlva Svédországban újra találkoznak, a nő gyönyörű, bemutatja a férjét, a gyermekei is elragadóak, és a férfinek leesik, hogy ha nem lett volna annyira rátarti, akkor övé lehetne ez a boldogság. Csöngetnek, jött a Lovas Robi félig részegen, mert a munkához vásárolt whisky felét már útközben megitta, és leült zongorázni. Össze-vissza játszott mindenfélét, dühösen rászóltam: ide figyelj, te őrült, nem veszed észre, hogy a Liszt Ferenc rapszódiáját játszod? De tudod mit, akkor legyen ez. És megírtam a Kislány a zongoránál című dalt, és ebben a délután olvasott novella tartalmának ellentétét. Van egy lány, akiért majdnem otthagyom a feleségemet és mindent, de aztán mégsem, és mikor három év múlva találkozom vele, hát bizony ő rajta is fogtak az idők… Ez az, akiért majdnem tönkretettem az életemet? Szóval egy karakterisztikus sanzonnak írtam, és másnap elénekeltem Darvas Ivánnak a Vígszínházban. Hiú ember vagyok, azonnal be akartam inkasszálni az elismerést, de Darvas meg sem rezzent. Kérdeztem, hogy ennyire rossz? Erre alig hallhatóan suttogja: nincs hangom, nem lépek fel. Ez történt. Kimaradt az egész szám a szilveszteri műsorból. Darvas bármilyen jól énekelte volna fel, egy szilveszteri műsorból nem tudott volna ez a dal ennyire kirobbanni. Aztán jött a táncdalfesztivál, és ez a dal nemcsak aranylemez, hanem aranyérmes is lett. Megnyerte a fesztivált. Íme a véletlen mint főszereplő.
De mondok más példát is. Régi jó barátommal és szerzőtársammal, Fényes Szabolccsal írtam valamelyik tánczenei versenyre egy dalt, melynek az volt az első sora, hogy: „Volt egyszer egy királyfi/ az erdőbe ment vadászni/ másnak mesélj”. Szabolcs gratulált, életed legjobb szövege, mondta. Megírta a zenéjét, életem legjobb zenéje, mondta magának is, és beadtuk. Az elfogadó bizottság gyengének találta a művünket, és visszadobta. Szabolcs teljesen kiborult. A rádió kérte, hogy írjon egy másikat a versenyre. Szóba se állok velük, mondta Szabolcs. Akkor engem hívtak fel, hogy beszéljek vele, nem akarták, hogy Fényes–Szenes nélkül menjen le a tánczenei verseny. Felhívtam, rábeszéltem, kérdezte, hogy van-e valami elfekvő árum a fiókban. Volt. Nézegette, leült a zongorához, elkezdte csinálni, összeborzolta a ritmust, és azt mondta: nem fogsz ingyen pénzt keresni. Úgyhogy dolgoznom kellett rajta nekem is még. Megírta a kottát, beküldte a rádióhoz, és ráírta, hogy „ilyen vacakot én is tudok írni”. Namost, ez a dal a Mindenkinek van egy álma, ami a mai napig Szabolcs legnépszerűbb nótája, és azonnal meg is nyerte vele a tánczenei versenyt. Ha egy Fényes Szabolcs ilyeneket tud tévedni a slágerek megítélésében, akkor mindenki tévedhet.

Miért volt szüksége zeneszerzőkre, ha egész fiatalon már kiválóan zongorázott? Csak azért osztotta meg a feladatköröket, mert társszerzővel jobbat tudott alkotni?
– Amikor írni kezdtem, sokkal több volt a zeneszerző, mint a szövegíró, úgyhogy inkább azt az oldalt erősítettem. Néha azonban belekényszerültem a zeneszerzésbe is. Nagyon szerelmes voltam a feleségembe, így hát írtam neki egy dalt. Épp a Balatonnál voltunk, és Fényes Szabolcs is ott volt. Mondtam neki, gyorsan zenésítsd meg ezt a szöveget, mert most mindjárt le akarom játszani a Mariannak. Elkezdte olvasni: „Hosszú az a nap, amely a csókod nélkül múlik el, hosszú az az út, amelyet a küszöbödig megteszek.” Itt megakadt. Azt mondja: Engem akarsz megfürdetni? Lírai dalba ilyet írsz le, hogy „küszöb”? Nem írt hozzá zenét. Odamentem a Kerekes Jancsihoz, aki az Operett karnagya volt, őt is megkértem, hogy adjon hozzá dallamot. Felolvastam neki a szöveget, és amikor a „küszöb”-höz értem, eltorzult az arca. Nagyon tetszik neki, mondta, ám a sok dolgára hivatkozva kosarat adott. Fogtam magam, leültem a zongorához, elkezdtem pötyögni valamit, majd elmentem Behár György szerzőtársamhoz, elkezdtem neki játszani, de a küszöbnél ő is fennakadt, becsületére legyen mondva, ő legalább azt lódította, hogy különösen a küszöb tetszik neki, az forradalmi. Viszont annyira jó a zene is, hogy ő sem tudna jobbat írni, mondta. Dühbe gurultam, lekottáztam, amit játszottam, beadtam a rádióba, és aztán kiosztották valami ismeretlen kezdőnek mint esélytelen művet. Lehet, hogy bárki jobb zenét tudott volna írni rá, de biztos, hogy ennél nagyobb sláger nem lehetett volna belőle, mint így.

Ha családilag ennyire be volt ágyazva a művészvilágba, miért lett Önből 48-ig köztisztviselő?
– Apám meghalt, mikor tizenegy éves voltam. Később részt vettem az ellenállási mozgalomban is, és bár a háború után nem siettem belépni közéjük, még a Horthy-proklamáció napján is loptunk fegyvereket német lőszervagonokból, aminek emlékét a Reitter Ferenc utcában lévő márványtábla is őrzi. A háború után tele voltam lelkesedéssel, hogy indul egy új élet. Még a Miskolci Jogakadémián is eljutottam az abszolutúriumig, elhelyezkedtem köztisztviselőnek. Ez nekem bevált, mert közben írogattam, de egy idő után én nem váltam be, mert a főnököm félfogadás után a szobámban rengeteg „ügyfelet” talált és amikor kiderült, hogy ezek mind zeneszerzők, eltanácsolt a pályáról. Akkoriban történt, hogy fiatal költőként ötödmagammal meghívást kaptunk Heltai Jenőtől, aki akkor, azt hiszem, a szerzői jogvédő hivatal elnöke volt. Letettük a verseinket az asztalára, mindannyiunknak gratulált, majd búcsúzásnál kifelé menet engem visszahívott, és azt mondta: „Te vagy köztük az egyetlen, aki tudtál volna verset írni.” Tulajdonképpen ez lesújtó vélemény volt a versemről, de büszke voltam rá, mert Heltai mégiscsak látott valami fantáziát bennem. Akárcsak apám régi szerzőtársai, akik mondván, hogy nem lehetséges az, hogy a Szenes Bandi fia ne tudjon zenére szöveget írni, egyre közelebb vittek a könnyű műfajhoz. Egy ideig a Világosság című lapnál voltam kezdő újságíró Kertész Imrével együtt, de őszintén megmondva, nem az én műfajom volt. Ez a karrierem akkor ért látványos véget, amikor kiderült, hogy a szépreményű tanonc Szenes Iván azonos azzal az elfogadhatatlan Szenes Ivánnal, aki a Három aranyásó című dalt írta. Annak idején óriási sláger volt, és az nagyobb bűnnek számított, mint a Coca-Cola. Általában az állásváltoztatásaimban gyakran szerepe volt annak, amit írtam.

Miért bűn az, ha egy egész ország szórakozik valami jópofa nótán?
– Mert imperialista stílusban íródott. Gondoljon bele, hogyan hangzott a negyvenes évek végén az, hogy „a nagy óceánon túl/ hol a farmer földet túr/ és coltot visel minden cowboy…”. Noha a háború után szentül hittem minden eszmében, amely előreviszi az emberiséget, és a teljes egyenlőséget biztosítja, ez nem akadályozott meg abban, hogy a személyi kultusz ellen is írjak.
A Vidám Színpadon dolgoztam, és írtam egy dalt, melynek az volt a címe, hogy Éljen, éljen Kropacsek. Tudja, akkor ilyen tapskorszak volt, és mindenért Rákosinak kellett éljenezni: „Zuhanyozó nyílt a gyárban/ Éljen, éljen Kropacsek./ Győztünk röplabda kupában/ Éljen, éljen Kropacsek.” A kabarépoén persze az volt, hogy dögöljön meg Kropacsek.

És ezt szó nélkül hagyták az elvtársak?
– Annak nem lehetett következménye, hogy a személyi kultuszról írtam, hiszen Malenkov is írt ellene. Amikor Pongrácz Imre ezt a dalt próbálta, azt mondja nekem a Kazal Laci: ha ezt engedik menni, én fényes nappal megcsókolom a feneked az Andrássy úton. És tényleg behívtak a minisztériumba mint művészeti vezetőt, hogy mi ez a dal. Elmondtam, hogy nem a Rákosi elvtárs ellen írtam, hanem a Kropacsekek ellen, akik a gyárakban ezt csinálják a munkásokkal. Kérték, hogy írjam át. Átírtam, lazítottam egy kicsit. „Hörögtük és dübörögtük éljen, éljen Kropacsek”, helyett azt írtam: „trioláztuk, fuvoláztuk. Éljen, éljen Kropacsek”, és a dögöljön meg szót is enyhítettem a pukkanjon meg kifejezésre. Üzentek, hogy még mindig nem jó. Megint átírtam, de aztán annyiszor, hogy ekkor született Kellér Dezső híres mondata: Ide figyelj, ha ezt még egyszer átírod, nemcsak hogy a Rákosiról nem fog szólni, de még a Kropacsekről sem.
A Vidám Színpadtól nemsokára áthelyeztek egy még könnyebb műfajba. A Cirkusz Vállalat varieté osztályának voltam a művészeti vezetője öt éven át.
– Ám egy szép napon bejött hozzám egy színésznő, és közölte, hogy a következő műsorban ő játssza a főszerepet, mert ezt X elvtárs mondta. Visszaküldtem X elvtárshoz, hogy amíg én ülök itt, addig én mondom meg, ki játssza egy darabban a főszerepet. Még nyolc napig ültem ott. Mindenféle okot próbáltak találni, hogy ki tudjanak nyírni, végül átszervezték az egész Országos Cirkusz Vállalatot, hogy el tudjanak távolítani. Aztán nem engedték bemutatni a Vörösmarty Színpadra írt Hotel SOS című darabomat a két Latabárral, Bodrogi Gyuszi a megmondhatója milyen galád módon. És a feleségemet sem engedték ki Kelet-Berlinbe, hogy játsszon abban a revüben, amit neki írtam, azzal indokolták, hogy pótolhatatlan művésze a Kamara Varietének, aztán pár hét múlva kidobták. Tőlem pedig elvették az útlevelet, hogy ne mehessek ki a bemutatóra. Bementem a minisztériumba, és megkérdeztem, miért nem utazhatok, attól félnek, hogy disszidálni fogok? Nem fog maga disszidálni – mondta ugyanaz az X elvtárs –, nem fogja maga itt hagyni azt a sok pénzt nekünk, amit írással megkeres. Nekünk? – kérdeztem vissza. – Már maga is ír, X elvtárs? Ezek után mindenütt le voltam tiltva, két évig még a nevemet sem írták le, sehol nem ment semmim, kivéve a slágerek. Amikor az emberek elköltötték a piacon az utolsó százasukat, akkor azt mondták, hogy „Isten veled édes Piroskám”.

És ha kikapott a válogatott, rögtön felhangzott , hogy „Kicsit szomorkás a hangulatom máma”.
Mikor került le a szőnyeg széléről?
– Amikor valaki olyannak a darabját tiltották le, akit X elvtárs még nálamnál is jobban utált, és a Vidám Színpad egy olyan régi darab bemutatására kényszerült, amihez annak idején én írtam a verseket. Nem volt fix állásom, viszont egymás után elkezdtem írni a színdarabokat. Rohamtempóban indult meg a pályám fölfelé. Aztán jött egy nagy premierem a József Attila Színházban. Ott ültem a kis protokollszobában, ahol ilyenkor a szerzők fogadták a fontos vendégek gratulációját, és képzelje, egyszer csak nyílik az ajtó, és belép az akkor már sokszorosan áthelyezett X elvtárs. Először gratulált Fényes Szabolcsnak, majd felém nyújtotta a kezét. Nem fogadtam el. Mire azt mondta: Mit játssza így meg magát, ha én akkor nem nyírom ki, nem csinált volna ekkora karriert. Igaza volt.

Legsikeresebb szerzőként nem tapasztalta a bőrén a szakma irigységét vagy a Kádár-éra mindent homogenizáló fazonosítását?
– Megalapítottam a Vidám Színpadot, írtam több mint száz színdarabot, verseket, dalokat, akárhogy is, de szereztem némi írói tekintélyt, és mégis elég volt megnyernem egy táncdalfesztivált valamelyik szerzeményemmel, hogy mindent elveszítsek. Nem leptek meg vele, mert hétéves koromban – gondosan elkerülve, hogy beüssem a fejemet a Japán kávéház márványasztalába – hallottam, amikor Somlyó Zoltán, a harmincas évek egyik híres költője, Karinthy Frigyes és az édesapám, Szenes Andor a korszak egyik legnagyobb színpadi szerzője és dalköltője arról beszélgettek, hogy mi a különbség a költő és a szövegíró között. Apám fogalmazta meg a konklúziót: szövegírás az, amit a szövegíró költészetnek tart, a költő lenéz, de nem tudja utána csinálni. Én nem teljesen értek ezzel egyet. A jó költő nem nézi le a jó szövegírót, és a jó szövegíró rajong a jó költőért.

Melyik díjára, melyik sikerére a legbüszkébb?
– Egyre vagyok igazán büszke, a közönség szeretetére. Arra, hogy generációk éneklik a dalaimat. Arra, hogy ezek a dalok túl fognak élni. Pedig fordítva jobb lenne.

forrás:http://www.hetek.hu/interju/200907/a_slagergyaros

Válasz