SERESS REZSŐRŐL:
Bodrogi Gyula: "... nekem azt mondták, menjek el a Kispipába, mert van ott egy óriási, zseniális zongorista. Én nem ismertem Seresst. Ahogy beléptem, felállt a zongora mellől egy alacsony ember, és rám köszönt: "Szerbusz, Gyula" - majd a kezembe nyomott egy listát: "Ezek mind az én nótáim", és mesélt, beszélt, mindenféle ócska vicceket. Amikor felálltam, úgy jöttem ki, mintha száz éve ismerném. Nekem ez a legfontosabb: Seress Rezsőt, a "kis Seress"-t az is ismeri, aki sohasem látta. Ő mindenkinek "Személyes ismerőse".

Voith Ági: "Főiskolások voltunk, amikor elkezdtünk a Kispipába járni... néhány évvel Seress halála előtt. Én már másmilyennek láttam őt, egy elhízott, alacsony kis ember, rekedt repedtfazék hangon énekelt, miközben a belépőket fél kézzel üdvözölte, és felmutatta a bal kezét: "A kő című dal következik... hölgyeim és uraim... bal kézzel írtam, jobb kézzel játszom..."

Horváth Gyula: 1953-ban, vagy 54-ben, még főiskolás voltam, és Básti Lajos volt az osztályvezető tanárom. Kispénzű főiskolás lévén nemigen engedhettem meg magamnak, hogy támogassam a magyar vendéglátóipart. Egyszer óra után azt mondja Básti tanár úr: "Na, gyere, Gazdili - így hívott, miután négy évig én voltam az osztálybizalmi - elmegyünk a Kispipába, eszünk egy halászlét és ott megismered a magyar éjszakai élet legérdekesebb és egyik legértékesebb figuráját, Seress Rezsőt. Hát, nagyon örültem a halászlének. Aztán megláttam Seresst. Mindenre számítottam, csak erre nem. Iszonyatosan rekedt orgánum, egy rakás szerencsétlenség, előtte már sok-sok rumos pohár, messziről bólintott Bástinak, és azután sokáig nézte és mosolygott. Nem vagyok valami jó pszichológus, de ilyen mosolyt, amelyikből ennyire sugározzék a szeretetre vágyás, sem azelőtt, sem azóta nem láttam."

Presser Gábor: "Én egy ideig egy házban laktam Seress Rezsővel, épp az alatta lévő emeleten. Emlékszem, mindig a Szomorú vasárnapot hallgatta, mindennap, pontosan kettőtől hatig, egyik feldolgozást a másik után.
Abban a Dob utcai házban egyébként sok zenész megfordult az idők során. Itt lakott régen Beamter Bubi, a legendás vibrafonos, és ideköltözött Orosz János bárzongorista, akinek az ötvenes évek egyik ünnepelt énekesnője, Vadas Zsuzsa volt a néhai felesége."

"...Eszembe jutott Seress, a tehetséges slágerszerző. Én írtam le először fővárosi lapban a nevét, nyolc évvel azelőtt, amikor még a vurstliban volt zenész. Elhatároztam, neki adom az én szerelmes dalomat... Megmutattam a verset - mondja Jávor László visszaemlékezésében.
- Szép, szép - mondja Seress Rezső, a kiskocsma zongoristája - de ez nem lesz sláger, mert vers. De szívesen megpróbálom, ha nekem adod...
- Ha az elhelyezését vállalod, megzenésítheted.
- Bízz, csak mindent rám" - mondja fölényesen Seress.
A zenésítés azonban lassan készül. Jávor türelmetlenkedik. Egyik éjszaka aztán a Fórum kávéház telefonosa jelenti, hogy "Seress már háromszor keresett. Rohantam a kocsmába. Rezső előadta a Szomorú vasárnapot. A dalnak vége volt, de a szép muzsika tovább zengett bennem... a monoton melódia mesterkélten egyszerű C-moll hármas hangzatának változatai tökéletesen simultak versem hangulatához. Szeretettel gondoltam Seressre, erre a zenei gyógykovácsra, aki a maga művészetének területén ösztönös tehetségével, bugylibicskával hályogot operál."
Forrás:Népszínház Magyar Társulat Subotica

Válasz