Kálmán Imre (1882–1953)
Infopoly Foundation, 2008.09.10. 13:25
Kálmán Imre Siófokon született, 1882. október 24-én vagy 25-én, 118 éve. Ez a „vagy” nem a zenetörténészek, illetve zenekutatók hanyagsága miatt került az életrajzba, hanem maga a Kálmán család is két pártra szakadt a születés napját illetően. Nyilván éjféltájt született, s így nehéz volt eldönteni, hogy még 24-én vagy már 25-én. Később maga Kálmán Imre sem csinált nagy gondot a dátumból: megtartotta mindkettőt, mert így két napon át jöttek a gratulációk és táviratok, a nagy család pedig – Imréék hatan voltak testvérek – örült az évenkénti kétnapos ünnepnek.

Édesapja, Koppstein Károly Siófokon gabonakereskedő és vállalkozó volt. Édesanyja, Singer Paula – szelíd, művészlelkű asszony – megérte fia világhírét. Kálmán Imre a harmadik gyerekként született. Nevét később, a gimnáziumi évek alatt magyarosította Kálmánra.

Gyermekkorában a Balaton folklórvilága vette körül. Ehhez a kulturális környezethez tartozott az 1875-től indult, nagy egyéniségeket felvonultató siófoki színészet is. Kálmán Imre pályája csúcsán elevenítette fel első találkozását a zenével és a muzsikusvilággal. 1888 nyarán Siófokon a többi neves látogató között Liedl Ferenc operaházi hegedűs is ott volt. Náluk vett ki szobát, hogy zavartalanul gyakorolhasson. A gyermek Kálmán Imre először tőle kapott zenei leckéket. Fiatal éveiben, Siófokon ismerkedett meg a színházzal is. Minden nyáron ott sündörgött a házuk közvetlen szomszédjában lévő – Karpelesz Lipót alapította – Nyári Színkör körül. Kálmán Imre – hívatlanul – minden próbán pontosan megjelent. Ahhoz is volt bátorsága, hogy felmenjen a színpadra, a kulisszák mögé. Lenyűgözte és megbabonázta a színház.

Elemi iskolai tanulmányait az egytanerős izraelita népiskolában végezte. Tanítója az a Rónai Adolf volt, aki ötven éven át a siófoki zsidóság elismert „szellemi vezére” volt. A siófoki zsidóiskola nagyon jó hírnévnek örvendett, nem zsidó szülők is szívesen adták ide gyermekeiket. Nemcsak a városszerte elismert kiváló pedagógus, Rónai Adolf miatt, hanem azért, mert német nyelvet is tanulhattak benne. Az iskolában Kálmán Imre osztálytársa volt Révész Géza, a világhírű pszichológus is.

Kálmán Imre első zongoraleckéit Remcsák Antalnétól, a kitűnő siófoki művésztanártól vette még iskoláskorában. Gimnáziumi tanulmányokat Budapesten, a Fasori Evangélikus Gimnáziumban végzett. Tizenöt évesen iratkozott be a Zeneakadémiára. Koessler Jánosnak lett a tanítványa, akinél Bartók, Kodály, Dohnányi, Weiner, Szirmai Albert és Jacobi Viktor is tanult.

Közben jogot is hallgatott a budapesti egyetemen, majd a Pesti Napló zenei rovatának vezetője lett. Öt évig dolgozott itt, valamint az Új Időknél is. Kritikusként írta „Mert a Berta nagy liba” és a „Fedák Sári szobalánya” című kuplékat. Szégyellte a dolgot, hiszen Koessler professzor osztályában a Zeneakadémián még szimfóniáról álmodott.

Ez időben írt zenét Fényes Samu „Pereszlényi juss” című énekes játékához (mindössze hatszor adták elő). Első nagy sikere a Tatárjárás volt. 1908. február 22-én mutatták be a Vígszínházban. A Tatárjárást 144-szer játszották, s nemsokára Bécsben és Prágában is bemutatták. A bécsi bemutató világsikernek számított, hiszen Bécs volt akkor az operett fővárosa.

Kálmán Bécsbe költözött (ne feledjük: az Osztrák–Magyar Monarchia alattvalói egyaránt otthon voltak Budapesten, Bécsben és Prágában is). Ekkor huszonöt éves volt. Egy év múlva a Tatárjárást már játszották New Yorkban, Moszkvában, Londonban, Rómában, s ez volt az első magyar operett, mely Franciaországban színre került. Kálmán Imre bécsi operettszerző lett. Librettóit osztrák szövegírók – Alfred Grünwald, Julius Brammer, Rudolf Oesterreicher – készítették, az ősbemutatók a bécsi Johann Strauss Theaterben, illetve a Theater an der Wienben zajlottak le, és csak azután kerültek Pesten is színre. A pesti bemutatók sorrendje: Az obsitos (1910), A hollandi menyecske (1921), A bajadér (1922), Marica grófnő (1924), A cirkuszhercegnő (1926), A csikágói hercegnő (1928), Az ördöglovas (1934), A montmartre-i ibolya (1935), Josephine császárné (1937). De valamennyi operettje közül a Csárdáskirálynő vitte el a pálmát. 1915. november 17-én, a világháború idején játszották először Bécsben. Magyarul egy évvel később csendült fel a Király Színházban.

A két sikeres „hercegnő-operett” után döntő változás állt be Kálmán Imre családi életében: megnősült.

Felesége a ragyogó szépségű, igen fiatal Vera Mária Makinszka, orosz-lengyel származású énekesnő. Házasságukból két lány: Lily és Yvonne és egy fiú, Charlie született, s Kálmán – ahogyan azt a családi képek is bizonyítják – boldog férj és apa volt.

Az utolsó magyar Kálmán-premier 1937-ben volt a Városi Színházban, a Josephine császárnő címszerepét az európai operaházak csillaga, Németh Mária énekelte. Ezután sötét és szomorú idők következtek a zeneszerzőre. El kellett hagynia Bécset. Párizsba költözött, majd Amerikába. Onnan csak a háború után tért vissza, s 1953. április 11-én zenei munkássága megkoronázásaként, Párizsban, Joseph Paul-Bencour átnyújtotta neki a francia becsületrend tiszti keresztjét. Utolsó operettjének, az Arizona Ladynek premierjét már nem érte meg. A francia fővárosban halt meg 1953. október 30-án. Kívánsága szerint Bécsben temették el.

Emlékét legjobban Bécsben, Budapesten és Bad Ischlben őrzi a közönség és a szakma, de kultusza Siófok történetében is mélyen gyökerezik. A községi képviselő-testület már 1946-ban – Kálmán Imre életében – elhatározta, hogy mivel „Kálmán Imre istenáldotta tehetségével emigrációjában is hathatós propagandát fejtett ki hazánk érdekében, a legkevesebb, amit tehetünk, hogy emléktáblával jelöljük meg szülőházát, s róla utcát nevezünk el.”

Egykori szülőháza ma a város múzeuma…

Kálmán Imrét Bécs is szívesen vallja magáénak, de Kálmán Imre magyarnak született, és mindvégig magyar maradt. Világpolgár? Lakhelyváltozásai szerint igen, de érzésben, gondolkodásban, lélekben, szülőföldi hovatartozásban magyar. Itt született, itt élte le élete első negyedszázadát, itt érték az életre szóló élmények, benyomások: a gyerekkor, a serdülőkor, az ifjúság élményei. Kapcsolata sohasem szűnt meg hazájával. Ezt a szót: haza, szeretném hangsúlyozni, mert lehetett lakhelye Bécsben, Párizsban, New Yorkban, bár e helyeken is otthon érezhette magát, de hazája – s milyen szép a magyar kifejezés: szülőföld – mindenkor Magyarország maradt. Milyen szomorú, hogy volt életének egy korszaka, amikor itthon megcsúfolták Vörösmarty sorait: „A nagyvilágon e kívül nincsen számodra hely”, és helyette a vérzivataros időket idéző Kölcsey sorai léptek: „Szertenézett, s nem lelé honját a hazában.” Immár újra itthon van Kálmán Imre operettjeivel, dallamaival, emlékezetével; itt él közöttünk, és élni fog mindig, amíg csak zenés színház lesz a világon.

Ezért marad Kálmán Imre örök életű!

Válasz

Huszka Jenő
1875. április 24-én született Szegeden a magyar operettirodalom legendás alakja. A zene iránti érdeklődése már gyermekkorában elkezdődött, hiszen nagyapja kántor volt, édesapja pedig – bár törvényszéki munkát végzett- otthon gyakran fuvolán játszott, vagy énekelt gyerekeinek. Az 1979-es Nagy Szegedi Árvíz elől Makóra menekültek. A család itt élt egy évig, majd visszaköltöztek Szegedre, ahol később édesanyja telkén házat építtetett a családfő. A házavatóra hivatalos Stresser József is, aki később az Operaház intendánsa lett. A kis Jenő hegedülni kezdett az egybegyülteknek, mivel édesapja akkor már zenélni tanítja fiát. A bemutatkozás annyira jól sikerült, hogy Stresser fel akarja léptetni a gyereket az árvízkárosultak számára tartott esten, de az apa ezt nem engedélyezte. „A gyerek eddig még senkitől se tanult módszeresen hegedülni, ha tapsot aratna, az inkább a betanított kis majomnak szólna” – mondta.

A kis Huszka kitűnően tanult, így semmi akadálya, hogy mellette a zenével is alaposabban foglalkozzon. Nyolc esztendős volt, amikor a szegedi Városi Zenede tanára meghallgatta hegedűjátékát, s mivel rendkívül tehetségesnek találta, Jenő a Zenedének is tanulója lett. Az első vizsgán ő aratta a legkirobbanóbb sikert, a harmadik évfolyam záróhangversenyén pedig már annyira kitűnt játékával, hogy a helyi újság is lelkendezve számolt be róla.

Huszka Jenő a Zenede felső tagozatán folytatta tanulmányait. Mindezen idő alatt folyékonyan megtanul németül és franciául, s titokban kitűnően elsajátítja a zongorázás művészetét. Azért titokban, mert édesapja nem örült annak, hogy gyermeke két hangszeren is gyakorol. Az ifjú zenész egyre gyakrabban lép fel különböző városi rendezvényeken, hangversenyeken, s lassanként helyi nevezetességé vált. A szegedi színház leégése után az újjáépült épületbe Huszka is gyakran ellátogat. Figyelme azonban nem a színészi játékra, hanem magára a darabokra koncentrálódik. Elhatározza, hogy kipróbálja magát. Első darabját csak a családnak olvassa fel, a másodikat viszont, a „Levél” című vígjátékot egyenesen felküldi Paulay Edének, a Nemzeti Színházba. A darabot Paulay elutasítja, mindenesetre ez volt Huszka első jelentősebb szárnypróbálgatása. Mivel édesapja csak úgy engedélyezi zenei tanulmányainak folytatását, ha a jogot is elvégzi, Huszka Budapestre költözik. Beiratkozik az egyetem jogi karára, felvételizik a Zeneakadémiára, ahol negyvenhat jelentkezőből egyedül őt veszik fel. Egyik iskolát sem hanyagolja, szorgalmasan tanul mindkét helyen. Koncerteket kezd szervezni, az egyik ilyen hangversenyen lépett fel életében először az akkor tizennyolc esztendős Dohnányi Ernő is.

A jogi egyetemen barátkozik össze Bakonyi Károllyal, Martos Ferenccel és Mérei Adolffal, akik szabad idejükben verseket írogatnak. Huszka megzenésíti a verseket, melynek hamarosan híre megy az egyetemen. A Jogászegylet felkérésére komponál egy díszcsárdást a jogászbálra, s a sikere akkora, hogy a Pesti Napló 1895. januári száma lelkendezve számol be az ifjú tehetség művéről. Még ugyanebben az évben kíséretzenét komponál Mérei egyik költeményére, a Bob-hercegre. (Nem azonos a későbbi operettel). Édesapja anyagi támogatásával kiadatja a legjelentősebb zeneműkiadónál a kottát. Huszkára kezdenek felfigyelni, a Magyarország kritikusa „a mű a magyar zeneirodalom előkelőbb termékei közé sorolható" mondattal méltatja az alkotást. A sikeren felbátorodva, Bakonyi Károllyal háromfelvonásos darabot írnak „Treszka” címen. A darab Küry Klárához, a Népszínház primadonnájához kerül megítélésre. A művésznő azonban semmit nem reagált, az alkotást elnyelte az asztalfiók és soha nem történt meg a bemutatása.

1896-ban, mindössze huszonegy esztendősen, egyszerre fejezi be jogi és zenei tanulmányait, kitűnő eredménnyel. A Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium fogalmazógyakornoki állást ajánl neki, a Zeneakadémia pedig egy ajánlólevelet ad kezébe, mellyel Párizsban tagja lehetne a Collone zenekarnak. Huszka egy év fizetés nélküli szabadságot kér a minisztériumtól, majd habozás nélkül Párizsba utazik. Itt azonban nem Collone-nál jelentkezik az ajánlólevéllel, hanem a másik híres zenekarvezetőnél, Lamoreaux-nál kér meghallgatást hegedűjével. A mester helyettes koncertmesteri állást biztosít Huszkának. Egy év alatt tanul, koncertezik, utazik a zenekarral, aztán egy szép napon visszatér Budapestre, hogy elfoglalja hivatalnoki állását. Előtte azonban letölti az egy éves katonai szolgálatát. 1897-ben Mérei barátja felkérésére megzenésíti a „Tilos a bemenet!” című bohózatot, melyet a Magyar Színházban mutatnak be. A kritikusok egyöntetűen dícsérik a zeneszerzőt, s bár az előadás nem sokáig marad repertoáron, az ifjú művész neve egyre ismertebb lesz a színházi életben. Huszka megkezdte munkáját a minisztériumban is. Egy szobában dolgozott a későbbi szerzőtárssal, Martos Ferenccel. Közben magánórákat vett. Kinevezték az Országos Képzőművészeti Tanács jegyzőjének, így prominens szeméklyiségekkel került közvetlen kapcsolatba.

Huszka Budapesten beleszeretett Fedák sáriba, a fiatal, új sztárjelöltbe, s az érzés nem maradt viszonzatlan. Már-már a házasság is szóba került, a zeneszerző viszont nem tudta elviselni, hogy a színpadon ölelgetik kedvesét. Fedáknak esze ágában sem volt épp elkezdődött karrierjét feladni, így a románcnak nemsokára vége szakadt. Martos és Huszka a minisztériumban kezdenek el dolgozni a Bob herceg című operetten, melyet kifejezetten Fedáknak írnak. A darabot 1902. december 20-án mutatja be a Népszínház, s egycsapásra híressé teszi a zeneszerzőt. A Budapesti Hírlap így lelkendezett:

„A legnagyobb siker zúgása morajlott végig a Népszínházon, egy magyar operett, a "Bob herceg" első előadásán... két istenáldotta tehetség győzelme volt ez az este, és a primadonna nem fogja zokon venni, ha minden udvariasságunk ellenére elsőnek a zeneszerzővel foglalkozunk: Huszka Jenő a könnyűzene birodalmában minálunk egy csapásra a legelső helyet foglalta el. Csupa új dallam, nem köznapi ötlet, s hozzá teljes technikai készség, eredeti és hatásos hangszerelés: íme egy teljesen kész, nagy talentumú, akinek híját a mi dilettáns világunkban igen éreztük, s akinek jöttét szívből üdvözöljük...” A fantasztikus siker híre Bécsbe is eljut, ahol 1905-ben mutatják be a darabot. Közben az operet kottáját több mint nyolcvanszor kell újranyomni, a „Londonban, hej, van számos utca..” slágert pedig boldog-boldogtalan fütyörészi Pesten és Bécsben egyaránt. Huszka ír még egy operettet a nagy dobás előtt, szintén Martossal, az Aranyvirágot. A főszerepben ismét Fedák Sári volt látható, aki ekkorra már sztárprimadonnává nőtte ki magát, Huszkának köszönhetően. Kapcsolatuk a magánéletben azonban végérvényesen megromlott. Ezek után került kezébe régi barátja, Bakonyi Károly kézirata, melyben a János vitéz operettszöveg-változata szerepelt. A soványka szöveget egy régi szegedi ismerős, Kacsóh Pongrác veszi kezelésbe, s ezzel megszületik a magyar operett egyik kiemelkedő színvonalú alkotása, a János vitéz. Ezután nekiülnek Martossal, s mindössze öt hét alatt megírják a Gül Babát. Fedáknak szánják ismét a főszerepet, a művésznő azonban valamiért megsértődik, s kivonul a produkcióból. A hatalmas sikert látva aztán a 100. előadás után visszaveszi a szerepet. A darab érdekességéhez hozzátartozik, hogy Sziklay Kornél, a férfi főszereplő egy sikerdalt követelt a szerzőktől, különben visszaadja a szerepet. Huszkáék így egy éjszaka alatt megírták a "Darumadár fenn az égen, hazafelé szálldogál..." című slágert, mely az előadás egyik legnagyobb sikere lett.

1906-ban feleségül veszi főnöke lányát, Lippich Leonát. Két gyermekük születik, Éva és Lili, a házasság mégis boldogtalan. Felesége semmit nem érez férje iránt, nyíltan szeretőket tart, sőt, közös házukban enyeleg velük. Huszka nem mer elválni: fél, hogy a gyermekei a feleségéhez kerülnének, s nem láthatná őket gyakran.
Ebben a lelkiállapotban írta meg 1908-ban a „Tündérszerelem” című művét, mely mind az Operaházban, mind Kolozsvárott hatalmas sikerszériát ért el. Nem úgy az 1910-es „Rébusz báró”, mely óriási bukásnak bizonyult. Az operett Herczeg Ferenc novelláján alapult, akinek akkori felesége mindenbe beleszólt. A szerzők kezéből lassan kicsúszott a dolog, a közönség közönye így érthető volt.

Az első világháború végén, 1919-ben írta meg talán legnagyobb sikerét, a Lili bárónőt. Két évig tartott a mű megalkotása, mivel Martos a háború elől Svájcba menekült, így csak levélben tudták küldözgetni egymásnak az anyagokat. A darab tomboló siker lett, s mind a mai napig ez a legtöbbet játszott Huszka-operett. A zeneszerző életében még egy boldogabb esemény is történt a gyászos időkben. Végre összeszedte akaraterejét és elvált feleségétől, aki azóta is rendszeresen csalta, szinte válogatás nélkül bárkivel. Huszka még azt is vállalta, hogy az ő hibájából mondják ki a válást, csak minél hamarabb szabaduljon meg a nőtöl. A zeneszerző jogi ismereteit is kamatoztatta szakmája érdekében. Ő volt az, aki a Zeneszerzők Szövetsége élén 1924-re törvénybe iktattatta a szerzői jogokról és jogdíjakról szóló passzust, mely addig nem volt rögzítve. Az újítás remek ötletnek bizonyult, s hamarosan számos külföldi ország átvette a rendelkezést.

1928-ban magánélete is rendeződik végre. Ekkor veszi feleségül Arányi Máriát, s házasságuk gyümölcse egy 1930-ban született kisfiú lett. Közben tovább dolgozik a minisztériumban. Önálló egyéniség, akire még főnökei sem tudtak időnként hatni. 1938-ban a miniszter végül nyugdíjba küldi. Harminchat esztendeig dolgozott ott, nyugdíjaztatása alkalmából az Érdemkereszt arany fokozatát kapja. Szeptemberben a a Magyar Rádió Zenei Tanácsának ülésén beválasztják a tagok sorába.

A II. világháború előestéjén mutatják be az Erzsébet királynőről szóló operettjét a Magyar Színházban. Bár a jobboldali sajtó mindent megtett a lejáratása érdekében, az előadás mindent elsöprő sikere magáért beszélt. 150 előadás után átvitték a Városi Színházba, ahol egészen a német megszállásig, 1944-ig folyamatosan játszották. A darab legmaradandóbb száma a „Délibábos Hortobágyon”, valamint a megzenésített Petőfi vers, a „Szeptember végén”. A háború alatt még két operettjét mutatják be, a „Gyergyói bál”-t 1941. január 4-én, valamint a Mária főhadnagyot 1942-ben. Az utóbbi igaz történeten alapszik, Lebstück Mária történelmi alak, valóban élt. A Bécsben nevelődött leány magyar honvédnak öltözött és férfi módjára végigküzdötte az egész magyar szabadságharcot. Bár a bemutatót megelőző hetek kaotikusak voltak (bombázások, légiriadók, cenzori fenyegetések), a pusztuló főváros hatalmas sikerrel ünnepelte az előadást. 1943. április 11-én már a kétszázötvenedik előadást tartották. A produkció abszolút sztárjai Honthy Hanna, Latabár Kálmán és Kiss Manyi voltak.

A szélsőjobboldal folyamatosan zaklatta a háború alatt, mivel a zsidó művészeknek is kifizette a nekik járó jogdíjakat, mint a Zeneszerzők Szövetkezetének igazgatója. Huszka elkeseredetten, megfásultan lemond minden tagságáról: megválik a igazgatói státuszától, a Magyar Rádió Zenei Tanácsának tagságától, a Zenész-szövetség, valamint a Zeneiskolák Országos Egyesületének elnöki tisztjeiről, lemond továbbá a hanglemezjogokat védő társaság, a "SZEMERT" vezetéséről, és a Színpadi Szerzők Egyesületének alelnöki tisztségéről.
Házukat 1944-ben porig bombázzák, ők maguk egy pincében húzzák meg magukat, ahol anyósa belehal az izgalmakba. Két bombázás között temették el. A háború után visszatért az életkedve. 1945-ben, hetven esztendősen újraéleszti a SZEMERT-et, a Szerzők Mechanikai Jogait Védő Részvénytársaságot. 1947-ben elutazik a Szerzők Világszövetségének párizsi kongresszusára, ahol a magyar szerzőket ő képviseli.

Operettjeit tovább játszák. Debrecenben, Pesten, Pécsett is újra bemutatják a Gül Babát, s a többi nagysikerű szerzeményt. 1954-ben a Magyar Rádió felkérésére új operettet ír, Szép juhászné címen. A darab a szabadságharc bukását követő időkben játszódik. Ősbemutatójára 1955. május 8-án, szülővárosában, Szegeden kerül sor, a szerző jelenlétében. Az előadás egyik kiemelkedő teljesítményét egy kezdő színésznő, Domján edit nyújtotta. Huszka energiájába belefér még egy operett megírása. Ez volt a „Szabadság, szerelem”, benne a dallal, mely örökre összeforrott Csákányi László nevével: „Doktor úr, a maga szíve sose fáj…” Nyolcvanas évei elejére már folyamatosan szívpanaszokkal küszködött. Folyamatos megfázással küzd, amelyből aztán tüdőgyulladás alakul ki. 1960. február 2-án, éjjel kettőkor felesége, Arányi Mária karjai közt csendesen elment. 84 éves volt. Életműve hatalmas kinccsel ajándékozta meg a színházakat és az operett műfaját itthon és külföldön egyaránt.

Válasz

Ábrahám Pál:
(Apatin, 1892. nov. 2.–Hamburg, 1960. máj. 6.): zeneszerző, operettkomponista. Tanulmányait a Zak-n végezte zeneszerzés szakon, majd néhány kezdeti kompozíciót követően érdeklődése egyre inkább a dzsessz irányába fordult. 1927-ben a Fővárosi Operettszínház karmestere és háziszerzője lett. Zenebona c. műve hozta meg számára a kezdeti sikereket Bp.-en és Bécsben. Első operettje, Az utolsó Verebély-lány–Drégely Gábor vj.-a alapján – jelentős hazai sikert aratott, és jónéhány felújítást ért meg. 1930-ban Berlinbe költözött, ahol Viktória c. operettje hozta meg számára a széles körű nemzetközi elismerést. A következő évben a Hawai rózsája, majd a Bál a Savoyban (1931) tovább növelték nemzetközi hírnevét. Ösztönösen eltalálta azt a hangot, amelyre a két háború között szívesen odafigyelt a szórakozásra vágyó közönség. Sikereinek tetőpontján kényszerült elhagyni Hitler Németországát, és Bécsbe költözött, ahol három újabb operettet komponált. A Mese a Grand Hotelban, a Dzsaina, valamint a Roxy és csodacsapata nem közelítette meg előző műveinek sikerét. Pályafutása során több mint 30 filmhez írt kísérőzenét. A háború kitörésekor az USA-ba emigrált, majd a háború végét követően visszatért Európába és Hamburgban telepedett le. Megrendült egészségi állapota és idegrendszeri bántalmai miatt nem komponált többé. Utolsó éveit egy hamburgi elmegyógyintézetben töltötte. F.M. Zenebona (1928); Az utolsó Verebély-lány (1929); Szeretem a feleségem (1929); Viktória (1930); Hawai rózsája (1931); Bál a Savoyban (1932); Boldog hívek (1932); Egy éjszaka angyala (1933); Mese a Grand Hotelben (1934); Antonia (1934); Történnek még csodák (1935); Viki (1935); Júlia (1937); Fehér hattyú (1938).

Válasz

Lehár Ferenc
(Komárom, 1870. ápr. 30. – Bad Ischl Ausztria, 1948. okt. 24.): zeneszerző, karmester. Apja katonakarmester volt, az ő szolgálati áthelyezése folytán került ~ 1880-ban Bp.-re, ahol a Nemzeti Zenedében Tomka István tanítványa, majd a prágai konzervatóriumban Anton Bennewitznél hegedülni tanult 1888-ig. 1890-től kezdődően 12 éven át katonakarmesterként működött Losoncon, Polában, Triesztben, Bp.-en, Esztergomban és Bécsben. Zeneszerzői munkásságát operakompozíciókkal kezdte (Kukuska, 1896). Bécsben 1902. nov. 21-én mutatták be első operettjét, a Bécsi asszonyokat, amely világsiker lett és meghatározta további munkásságának fő területét. Életének legnagyobb részét az osztrák fővárosban töltötte, itt mutatták be nagy sikerű operettjeit. Az 1926 – 38-as esztendőkben Berlinben élt. 1943. febr. 20-án Bp.-en a Garabonciás bemutatóját dirigálta. A II. világháború után Zürichbe költözött, és csak röviddel halála előtt tért vissza Ausztriába. A századeleji operett egyik legkiválóbb képviselője, operettjeiben magas igényű kompozíciós követelményekkel lépett fel, megújítva az akkor már sablonossá merevedő bécsi operett stílusát. –
Fő művek:
Operettek: Drótostót (Bécs, 1902); Víg özvegy (Bécs, 1905); Luxemburg grófja (Bécs, 1909); Cigányszerelem (Bécs, 1910); Éva (Bécs, 1911); Frasquita (Bécs, 1922); Paganini (Bécs, 1925); A mosoly országa (Berlin, 1929); Giuditta (Bécs, 1934); Garabonciás (a Cigányszerelem átdolgozása, Bp., 1943);
továbbá zenekari művek, keringők, indulók, dalok. – Irod. Ernst Decsey: F. L. (München, 1924); Maria von Peteani: F. L. Seine Musik, sein Leben (Wien, 1950). – Szi. Zsigray Julianna: Tragikus keringő (Bp., 1959).
Read more: http://www.kislexikon.hu/lehar_ferenc.html#ixzz2RKYko8vv

Válasz