111 éve

Latabár Kálmán (Kecskemét, 1902. november 24. – Budapest, 1970. január 11.) Kossuth-díjas magyar színművész, érdemes- és kiváló művész, ahogy rajongói – főként a gyereknézők – nevezték: Latyi, talán a legnépszerűbb magyar komikus volt a 20. században. Híres színészdinasztia leszármazottja: dédapja Latabár Endre, nagyapja Latabár Kálmán Árpád, apja id. Latabár Árpád, mindannyian neves színészek voltak. Fia, ifjabb Latabár Kálmán szintén színész.
Szülei Latabár Árpád színész és Deutsch Ilona színésznő. Az esztergomi Temesvári Pelbárt Ferences Gimnáziumban érettségizett. Az ifjú Kálmán Rákosi Szidi színésziskoláját végezte el, és 1922-ben a Várszínházban táncos komikusként lépett először közönség elé. Kezdetben a Fővárosi Operettszínházhoz szerződött, majd 1927-1933 között Árpád öccsével együtt zenés artistaszámokkal turnézott külföldön. Többek között a világhírű rendező, Max Reinhardt színházában is felléptek (A két Ajax; Offenbach: Szép Heléna), aki az európai fiatal színésznemzedék legjobbjának tartotta a testvérpárt. A kritikusok Buster Keatonhoz és Chaplinhez hasonlították őket. Hazatérését követően különböző fővárosi zenés színházakhoz szerződött, első filmje 1937-ben készült el. 1937. augusztus 28-án Budapesten, az Erzsébetvárosban feleségül vette Walter Katalint, Walter István és Brandeisz Erzsébet lányát.[1] A születendő gyermekek megegyezésük szerint az anya vallását követték[2], így fiukat, az 1938-ban született Kálmánt - aki ugyancsak a színészmesterséget választotta hivatásul, - római katolikusnak keresztelték.

Latabár Kálmán 1945-től haláláig a Fővárosi Operettszínházban játszott. Máig emlékezeteset alakított mint Menelaosz (Offenbach: Szép Heléna), Bóni (Kálmán I.: A Csárdáskirálynő), Frosch (Strauss: A denevér), Nyegus (Lehár: A víg özvegy).

Kiváló tánctudású komikus volt, akinek rögtönző és karikírozó készsége féktelen komédiázó kedvvel párosult. Méltatlankodó hanghordozása, félszeg mozgása, virtuóz „ügyetlensége”, egyéni humora nagy népszerűséget biztosítottak számára. Gyakran lépett fel Árpád testvérével groteszk duettszámokban. Minden szerepére hallatlan gonddal készült, színpadi „rögtönzései” sikerének titka a sokszoros próba, a pontos begyakorlás volt. Játékával senkit sem állított pellengérre, szerette az embereket, felszabadult kacagásukat. Munkásságát 1950-ben Kossuth-díjjal ismerték el, ugyanabban az évben érdemes művész, 1953-ban kiváló művész lett.

Egyre súlyosbodó cukorbetegségben szenvedett, az eredményes kezelést nehezítette a színészi mesterséggel járó állandó stressz és a rendszertelen életmód. Állapota 1970-ben válságosra fordult, január 11-én végleg eltávozott, de kiváló alakításainak emlékét máig őrzi az utókor.

Születésének 75. évfordulóján, 1977-ben, Kecskemét Város Tanácsa emléktáblát helyezett el az épületen, mely szülőházának helyén áll. Az emléktáblát 2008-ban felújították.